'Part 3

Sziasztoook!:) Huuh meghoztam a 3. részt is. Ez már hosszabbra sikeredett, mint az előzők....:) Remélem, hogy tetszik. Amúgy bocsi, mert ismételten elcsesztem a hátteret, mert megint fehér, de más mint az előző. Fuu...Mostantól mindig ilyen lesz, és ha nem tetszik akkor is bocsi, de nem tudok mit csinálni.:'|  Írjatok komikat légyszii, és ha szeretitek a blogot akkor iratkozzatok fel!!:) 
Köszi puszi, Lilla.  xx



Ahogy kiléptem az utcára, megcsapott a hideg szél.
-Milyen jó, hogy vettem fel kabátot!-gondoltam magamban.-Már csak 7 percem van, hogy odaérjek.-az órámat néztem.Kicsit siettem, mert utálok késni. Szerintem az is hülyeség, hogy a nőknek elfogadott a késés. Na mindegy. Ahogy mentem az úton, körbe-körbetekintettem az ismerős környéken, s fájó szívvel néztem a házakat. Tekintetem fátyolos lett, s éreztem a könnycseppeket végigfolyni az arcomon. Még jobban siettem. Látni akartam Austint, habár pár órája váltunk el. Oda is érte a tölgyhöz, ami a mi négyesünk törzshelyévé vált. Mind a négyőnk más irányba lakik, s ez az a pont, ahol az útjaink találkoznak. Egy park közepén található. A hely gondozója azt mondta, hogy ez a legöregebb fa a környéken, és sok mindent átélt már. Háborúkat, viharokat. Az időjárás viszontagságait. Szerintem hasonlít a barátságunkhoz. Oké, kicsit furcsán hangzik, hogy épp egy fához hasonlítottam kapcsolatunkat, de ez az igazság. Miután elköltözünk, az után is ők lesznek a bátyáim és a Jessie a nővérem. Én számítok a legkisebbnek a "csapatban". Egyrészt a magasságom miatt, másrészt én vagyok a legfiatalabb is. Amint ezeken gondolkodtam, egy kezet láttam arcom előtt, ahogy fel-le mozog.
-Azta Hope! Megdöntötted Jess bambulási idejét. Ki lesz rád akadva.-mondta vidáman Aus.-Azt hittem, már soha nem veszel észre.-azzal megkapaszkodott a tölgy alsó ágába, s egy gyors mozdulattal fenn termett az említett ágon és onnan figyelt.
-Ne haragudj, csak elgondolkodtam.-s felé nyújtottam kezemet, utalva arra, hogy segítsen felmászni. Ő megfogta a csuklóm, és amíg én a lábammal másztam a fa oldalán, ő húzott felfelé. Úgy éreztem magam, mint Pókember. Megjegyzem, neki könnyebben ment a feljutás.
-Az utóbbi időben sokszor megesett veled, hogy elbambulsz.
-Tudom Austin, tudom. És sajnálom. Tényleg. Csak hát mindig olyan furcsa érzésem volt. Mintha valami rossz dolog lenne a nyomomban.
-És ez a rossz ma utol is ért, nemde?-kérdezte szomorúan.
-Hát, azt hiszem.-és már megint legördült az arcomon egy pár könnycsepp. Eléggé érzékeny vagyok. Sokszor a jelentéktelen dolgokon is kiakadok. Austin felém fordult, és letörölte arcomról a kósza cseppeket, mert szerinte nincs keresni valójuk a pofimon. Ezen mosolyognom kellett s hirtelen felindulásból megöleltem, aminek eredménye képpen leestünk az ágról. Megint az a zuhanásérzet. Előtörtek emlékeim, de úgy véltem, elég rossz időben, ezért kiűztem fejemből az odatévedt gondolatokat. Mikor kinyitottam szemeimet, a focicsapat kapitányán találtam magam és végiggondoltam az elmúlt perc eseményeit és hangos nevetésben törtem ki. Nem tudom, mit találtam annyira viccesnek, mert ha jobban átgondoljuk, akkor nem túl jó móka, hogy leesünk a fáról.De ez őszinte kacagás volt. Austin is nekikezdett, de ő elvileg azon nevetett, hogy én hogy tudok nevetni ezen + a nevetésemen. Hosszú ideig tartott jókedvünk, ami röhögéssé fajult. Miután lecsillapodtunk, "bátyám" megkért, hogy meséljem el találkozásunk valódi okát. Remek! Őszintén szólva nem örültem neki, hogy felhozza a témát, ezzel elrontva a hangulatot, de tudtam, hogy beszélnem kell róla, elvégre tényleg ezért hívtam ki. Töviről-hegyire, szóról-szóra, betűről-betűre elmondtam neki mindazt, amit anyától hallottam. Elérzékenyültem. Megint.
-Semmi baj húgi. Dőlj csak ide!-a fejemet a vállára hajtottam, miközben ő a hajamat simogatta.
-De nekem annyira fogtok hiányozni!-ekkor viszont sírni kezdtem. Igen, egy 16 éves lány is sírhat! De ki ne kezdett volna, amikor arról van szó, hogy egy idegen kontinensre kell költöznie, maga mögött hagyva eddigi életét.
-Nekünk is fogsz nagyon Hope! Azt hiszem, páratlanul maradunk, és nekem nem lesz párom.-mondta ki. Ez mit jelentsen?
-Tessék?-emeltem fel fejem, s érdekes arcot vághattam, mivel elnevette magát.
-Jaj, nehogy félreérts. Csak tudod, Rayennek ott van Jess, s nekem  meg te voltál-ennél a két szónál nyuszifüleket mutatott ujjaival-és mindig úgy éreztem, hogy hozzám közelebb állsz, mint Raynehez, s most én egyedül maradok.-megint nyuszifülek, de most puszit is kaptam homlokomra.
-De hisz ő a legjobb barátod.-nem teljesen értettem meg amit mondott.
-Igen, de neki nagyon fontos Jessie. Ha jól tudom, most is moziba mentek-Akkor azért nem vette fel a telefont-pedig úgy volt, hogy PS délutánt tartunk, és pontozzuk a gimis csajokat.-szemöldökhúzogatás.
-Idióták!-löktem meg a vállát, jóindulatból. Mire hirtelen beszorította a fejemet a hóna alá, és elkezdett kokizni.
-Te Austin, mikor fürödtél utoljára?-kérdeztem fintorogva-Nincs túl jó szagod!
-Ha-ha szöszi. Ez az új Axe-hatás.-kacsintott rám.
-Akkor ilyet se használj többet.-ajánlottam kedvesen, de persze egy percig sem gondoltam komolyan. Nem volt büdi, csak szórakoztam vele.
-Pedig mindenki ilyet használ.-tettette a sértődöttet, és elég komoly arcot vágott.
-Ne legyél már ilyen Mr. Gray! Csak ugratlak.-végre kiszabadultam szorításából. Lelapogattam összekócolt hajamat, s felálltam, mert kezdtem fázni.
-Csak nem fázol?-kérdezte.
-De. Amúgy is indulnom kéne. Megyünk?
-Felőlem. Hazakísérjelek?-olyan aranyos, de nem várhatom el, hogy kitérőt tegyen miattam.
-Most inkább egyedül mennék, ha nem gond.-nem akartam visszautasítónak tűnni, de kapóra jött az egyedüllét a családi vacsora előtt.
-Persze, hogy nem. Akkor szia.-megölelt. Eltöprengtem, hogy milyen fájdalmas lesz a búcsú, de magamban ezt gondoltam: "Majd máskor gondolok erre, nem most, nem most..."
A hazavezető út gyorsabban telt, de be kell valljam eléggé féltem a sötétben, ezért megszaporáztam lépéseimet. Olyan volt, mintha követnének. 5 perc alatt otthon voltam, és emiatt nem volt időm gondolkodni, de mai nap, ez már a második rekordom (az első a bambulás a parkban). Épp beestem a vacsora kezdetére, és gyors kézmosás után már asztalhoz is ültem. Anya bekiabált a nappaliban tévéző családfőnek, aztán felment az emeletre húgiért is, elvégre családi vacsora. Gondterhelt csend ült az egész házban. Csak Saidy gügyögését lehetett hallani, amint a babahordóban szórakoztatja magát. A 3 hónapos babák tudnak már gügyögni? Hát ő tud. Mondtam már, hogy milyen aranyos? Életem egyik értelme!
-Nos...-köszörülte meg torkát apa. Tudtam mi fog következni, de titkon reméltem, hogy nem esik róla szó.-Úgy tudom Hope, Margaret elmondta neked a lényeget a költözéssel kapcsolatban.-bólintottam-És mit gondolsz?-kérdezte kíváncsian.
-Nem sokat.-nem akartam arról beszélni, hogy mennyire fáj, hogy itt kell hagynom a barátaimat, az életemet, azt a 16 évet, mert tudtam, nekik sem könnyű. Szinte nehezebb 32 évet, két családot, minden emléket elhagyni egy kényszerített dolog miatt. Vagy kirúgják apát, és munkanélküli lesz, vagy elköltözünk, és magasabb fizetést kap.
-De mégis! Mondj már valamit.-kérlelt ezúttal anya.
-Tudjátok, nagyon nehéz bármit is mondani, de úgy gondolom...-nekik is elmondtam gondolataimat, s figyelmesen végighallgattak. Azt hiszem, büszkék voltak rám. Már-már tapsoltak is, s anya meghatottan nézett rám, gondolván, milyen érett lánya van. Apu csak bólogatott, s a végén fél vállamat átölelte, és büszkén jelenette ki, hogy: "Ez az én okos nagylányom!" Szerintem túlzásba vitték, de mindegy. 
-Köszönöm a vacsorát.-anya főzi a legjobb ételeket.
-Egészségedre kicsim.
Miután mindenki befejezte az étkezést, anya átvonult a nappaliba, hogy megetesse a legfiatalabb családtagot, apa pedig elment a fürdőbe tisztálkodni, én meg örömet akartam szerezni szüleimnek, ezért leszedtem az asztalt, és bepakoltam a mosogatógépbe, majd egy tablettát tettem bele, és beindítottam.
-Köszönöm drágám!-hallatszott a hálálkodás.
-Igazán megérdemelted.-jelentettem ki, azzal felvonultam a fürdőbe, hogy lezuhanyozzak.
Beálltam a zuhanykabinba és elfordítottam a csapot a piros pötty irányába. A rózsából kiömlő forró víz gyorsan zúdult csupasz testemre, és most jöttem csak rá, hogy milyen hideg van. Rettentően jól esett a meleg, amit a forró víz párája okozott. Lecsapódott a kabin oldalára, s lehetett rá rajzolni is. Kihasználva az alkalmat, kiéltem művészi vágyaimat és létrehoztam egy mosolygós fejet. Többre nem futotta. Felkaptam kókuszos-kakaóvajas tusfürdőmet, s behabosítottam bőrőm majdnem minden porcikáját, de gyorsan le is mostam, nehogy kiszárítson. Amint kihúztam a tusoló ajtaját a trópusi helyekre illő légtömeg szabad utat kapott. Újból fáztam, de belebújtam jó vastag köntösömbe és mamuszomba, s el  is tűntek az ilyesfajta gondjaim. Fogat mostam majd belenéztem a tükörbe és egy viszonylag normálisnak tűnő lány nézett vissza rám. Nem mondanám szépnek magam. A hajamat és a szemeimet szeretem csak. A hosszú, szőke loboncomat most egész könnyen ki tudtam fésülni. Kiléptem a fürdőből és húgom szobája felé léptem. Boldogan tapasztaltam, hogy egyedül van, és még nem alszik. Tudok vele tölteni egy kis időt, így hát köntösben és mamuszban becsoszogtam a rózsaszín, pillangós falmatricával díszített szobába, és leültem a kiságy mellé elhelyezett fotelba.
-Szia tündér!-mosolyogtam rá, mire visszamosolygott. Azt hiszem.-Mi újság? Mit szólsz az új hírekhez?-kérdeztem, miközben egy plüss kígyóval vacakoltam.-Tudod, nagyon nehéz lesz itt hagyni mindazt, ami eddig körülvett és félek az új környezettől. Nagyon félek. Vajon befogadnak majd a többiek? Mit fognak gondolni rólam?-megannyi kérdést tettem fel, s nagyon jól esett, hogy van egy olyan személy az életemben, aki velem marad, bármi történjék is, és meghallgat. Mikor kellőképp kipanaszoltam magam, visszahelyeztem a hiányzó állatkát a sorba, megpuszilgattam egyetlen hugicámat és kimentem a szobából. Megálltam a lépcső tetején és lekiáltottam szüleimnek:
-Jó éjszakát!!
Befáradtam ezúttal saját szobámba és kikaptam a szekrényemből a pizsamámat, majd magamra húztam. A nadrág szárát betűrtem a legvastagabb zoknimba. Egész kicsi korom óta csinálom ezt, egyrészt azért, hogy ne fázzak, másrészt pedig, mert félek, hogy valami megharapja a lábam.
A köntösömet felakasztottam a szekrényem oldalára felfúrt fogasra. Rápillantottam az éjjeli szekrényemen elhelyezett digitális ébresztőórára, és örömmel nyugtáztam, hogy még csak háromnegyed 9. Fáradtan dőltem be puha ágyacskámba s a plafont bámultam, ami tele volt poszterekkel, de nem láttam őket a majdnem teljes sötétség miatt. Két fényforrás volt: az ablakon, illetve függönyön átszűrődő csillagok fénye, ami igen gyér volt, plusz az ágyam támláján körbevezetett kis égősor, de az sem adott túl nagy fényt. A plafon vizslatása közben éreztem, hogy szemhéjam akarva-akaratlanul csukódik le, s elmerültem álmaim világában.