'Part 2

Sziasztook! Kicsit sok idő elteltével, de meghoztam a 2. fejezetet.:) Bocsi, mert kicsit (nagyon) rövid lett, de a többi rész hosszabbra fog sikeredni, ígérem!:) Amúgy meg nagyon sajnálom, de a háttérrel nem tudok mit kezdeni, és fogalmam sincs, hogy ennél a bejegyzésnél miért fehér...Próbáltam korrigálni a hibát, de nem sikerült.#sorry Írjatok komit légyszi, hogy tudjam, mit kell változtatni, mi az ami nem tetszik!!:)
Köszi puszi, Lilla. xx

-Minden oké?-kérdeztem furcsán.
-Az a helyzet Hope...én,én nem is tudom hogy mondjam el!-dadogott anyu.
Vajon mi lehet a baj??
-Jajj anyu! Bökd már ki!
-Apádat áthelyezték.-félve pillantott rám.
-Ennyi?-kérdeztem. Nagy ügy. Majd korábban felkel , hogy átérjen a másik városba.
-Hát nem egészen..
-Akkor?-na jó , mi lehet még?
-írországba!-mondta ki.
Azt hiszem lefagytam. HOGY MI?? A szám is tátva maradt. Nem tudtam , hogy örüljek , vagy sem , de egy biztos!
Ehhez nem elég az , ha egy picit korábban felkel , hogy beérjen dolgozni.El sem hiszem. Pókerarccal bámultam
anyára , aki várta a reakciómat.
-Kicsim , mondanál valamit?
-Hát. Nem találok szavakat! Miért? És mikor? Miért pont oda? Miért pont őt?
- A legtöbb kérdésre mi sem tudjuk a választ. Azért őt , mert ő bizonyult a legjobbnak az ír cég vezetéséhez , ugyanis előléptetik. Amit még tudunk , az az , hogy Írországban meghalt a főnök és mivel a dallasi céghez
tartozik , innen küldenek igazgatót.
-Uhh... Ennyi jött ki a számon. -És mikor indulunk? - a fontos kérdés.
-Attól tartok , a jövő héten valamikor . Anya szomorúnak tűnik. biztos nem szívesen hagyja itt a családját.
Apának is nehéz. De nekem is! A barátaim! Jessie! Mi lesz velem?! A búcsúzkodást utálom!
-Figyelj anya? Kimennél? Befejezem a leckém , aztán felhívom a többieket.
-Persze Hope. Írd csak a házikat. Majd még beszélünk róla! - egy puszit nyomott a homlokomra , és kiment.
Te jó ég ! Írország! Szívesen megyek , de akkor is. A barátaim. Ezerféle gondolat cikázott a fejemben , de úgy véltem , első a tanulás. Így hát nekiláttam kiszámolni azt a "pár" matek egyenletet , amit a drága matektanár ,
Mr.Roven adott fel.

Pár óra elteltével , -amikor a fejem dugig tele volt évszámokkal , Shakespeare életrajzával és műveivel , illetve
a matek feladatokkal- eldobtam a tollam , és úgy döntöttem , elég volt! Holnap péntek. Utána hétvége , és végül JÖVŐHÉT. Azt hiszem , felhívom Jesst. Előkotortam a mobilomat a könyvkupac aljáról , aztán megnyomtam a 3-as gombot. Ez a barátnőm gyorshívója. Mondanom sem kell , ki az első kettő.:) Csak csörgött és csörgött , de választ nem
kaptam. Egy idő után a hangpostára kapcsoltak. - A fenébe Jess , minek van telefonod? - csapkodtam idegesen.
- Sebaj. Megpróbálom Austint.
Ezúttal a 4-es gombot nyomtam meg.
-Hope!-szólt bele Austin -mi újság? Máris hiányzom? - lehetett hallani a hangján , hogy mosolyog. Úgy szeretem!
(mint barát!!)
-Hülye!-röhögtem. -Baj van!-tértem át a hívásom okára.
-Csak nem elfogyott az alapozód? - tréfált. Ez nem volt poénos!
- Ha-ha. Nagyon vicces vagy. Most komolyan! jövőhéten Írországba költözünk!-mondtam ki gyorsan. Milyen furcsán
hangzik.
-Ez sem volt jó poén húgi!-gyakran így hív.
-De nem volt vicc Gray!
-Komolyan? Hogyhogy? 10 perc múlva a tölgynél , oké? - azt hiszem , megijedt.
-Rendben , szia!!
Felkaptam a barna táskám , és lebattyogtam a lépcsőn.
-Hova-hova kisasszony? - kérdezte meglepetten anya , miközben a vacsorát készítette. Lasagne. Hmmm...
-Austinnal megyünk sétálni. Nem baj?- reménykedtem , hogy nem ellenzi.
-Miért nem jön át? Szívesen látjuk vacsorára. Jut mindenkinek - ajánlotta fel mosolyogva. Kedveli a barátaimat.
Azt mondja , örül , hogy nem beképzelt csavargókkal vagyok egy társaságban. Hát annak én is örülök.
-Sétálni szeretnénk , amíg még lehet. - utaltam a hamarosan bekövetkező télre. November eleje van. Nincsenek még nagy mínuszok , de hűvös van azért.
-Rendben. Menj csak , de vacsorára itthon légy. 1 óra!
-Oké , na hello!
Felhúztam a bakancsomat, sál a nyakamba, a kabátom és a táskám, s már indultam is.

'Part 1

Sziasztok!:) Itt az első rész, ami remélem, hogy tetszik. Nem lett túl hosszú, és gondolkodtam rajta, hogy összevonom a második fejezettel, de végül nem. A fejezetek gyakoriságáról csak annyit, hogy nem ígérek semmit, mivel eléggé sokat kell tanulni, de megpróbálok sietni vele! Papírra írom a történetet, így még több időt vesz igénybe, amíg a gépbe is beviszem. Az ötlet igazából már megvan, csak le kéne írni, amihez meg időm nincs. Egyébként a füzetembe sokkal hosszabbnak tűnnek.
Puszi Lilla. xx



-Na Hope, mit gondolsz? - ekkor két kíváncsi szempárral találtam szembe magam.
-Bocsi srácok, elkalandoztam. Miről is van szó? - az utóbbi két napban ez már a hatodik alkalom, hogy nem figyelek oda a barátaimra. Nem és nem! Ez nem én vagyok. Csak olyan furcsa érzésem van. Na mindegy, most nem gondolok erre. Azzal egy mosolyt erőltettem magamra, és feléjük fordultam teljes testemmel.
-Tudod, mi csak a jövőheti meccsről kérdeztünk. Hogy szerinted ki fog nyerni?
-Milyen meccs? -  kérdeztem meglepetten. Megint nem figyeltem?!
-Hát a focimeccs, de álmodozó. - cinkosan rám kacsintott Rayen. Ha tudná, hogy min törtöm a fejem. Nem valami szép álom, ha az embernek rossz előérzete van. De most, hogy így mondja, mintha említették volna azt a meccset. Meg is van.
-Jaaa. A Houston Gimi elleni meccs. Hát, szerintem elég egyértelmű. - mosolyogtam rájuk.
 Ekkor mindketten oldalra billentették fejüket, és olyan értetlen arcot vágtak, hogy egy pillanatra elnevettem magam, mintha csak vicceltek volna.
-Még szép, hogy ti fogtok nyerni! - mondtam ki, most már egyértelműen. ,
-Na azért, szöszi. - erre Austin összeborzolta a hajam. Még egy ilyen, és nagy baj lesz-gondoltam magamban, és egy szúrós pillantást küldtem neki, mire ő elvigyorodott.
 Amit Austinról és Rayenről tudni kell, hogy gimis éveim első napjától kezdve a legjobb fiúbarátaim. Nagyon szeretem őket, mert mindig megmosolyogtatnak. Austin a focicsapat kapitánya, de Rayen is nagyon jól játszik.
-1. Ne hívj szöszinek! - kezdtem a felsorolást.- 2. Ha mégy egyszer összeborzolod a hajam, én megmondalak anyukámnak! - ennél a résznél kinyújtottam a nyelvem.- 3. Becsöngettek, úgyhogy futás! - választ sem várva berohantam az iskola épületébe, még mielőtt George igazgató meglát, hogy késtem. Nem szeretnék vitát. Messze a legszigorúbb tanár, és ha valakit késésen kap, 1 hét büntetést ró ki rá. Ezt inkább kihagyom.
A reggel alkotott kontyomból második szünetre semmi nem maradt. Ezért külön köszönetet mondhatok Austinnak, aki volt olyan kedves, és összeborzolt. Na meg aztán az a futás a terembe. Azt hiszem, az is közrejátszott. Elhívtam Jess-t (a legjobb barátnőmet) a mosdóba, hogy megigazítsam magam. Épp a fésűvel próbáltam kiszedni a nagy gubancot, amikor kivágódott az ajtó, és Alison és Prissy jöttek be. Éljen!
-Nicsak, kit látnak szemei Prissy. A mi drága Hopeunk úgy látszik még él. Nagy szerencse, nem igaz? - kérdezte gúnyosan. Alison az a lány, akit senki nem kedvel, mert rettentően beképzelt, pedig nincs mire. Prissy pedig... Hát igen, Prissyt ne is említsük. Ha ő egyszer megszólal, akkor addig beszél, amíg világ a világ. Jobb nem megvárni, míg ő is belekezd, ezért Jessie jobbnak látta, hogy ha távozunk, így se szó, se beszéd, kihúzott a mosdóból. Igen, gubancos hajjal. Azt sem tudtam, hogy takarjam a fejemet, amíg normálisan nem fog állni a hajam. Jess mintha nem is látta volna, mennyire rosszul nézek ki, megfogta a kezem, és elindult a földszintre, miközben engem vigasztalt.
-Ugyan Hope! Ne is foglalkozz velük. Majdnem mindenki aggódott érted, olyanok is, akikkel az előtt egy szót sem váltottunk. De tőlük ne várd el! - na jó, igaza volt. Minek nekem az ő együttérzésük?! - Na gyere, csinosítsunk ki, aztán meghívlak egy karamellás kávéra. - majd átkarolta vállamat, és bementünk a földszinti WC-be.
 Annyira szeretem Jessiet. Nincs az a helyzet, amit ne tudna megoldani. Mindig sikerül lelket öntenie belém, pedig mostanában eléggé sokszor vagyok padlón. Volt az a rágógumis dolog, ami majdnem az életembe került. A szüleim eléggé kiborultak, mert nagyon féltenek, s azóta még szigorúbbak. Megértem őket, hiszen a helyükben én is megijedtem volna, de nem történt semmi komolyabb (a műtétet leszámítva). A baleset óta például a rágóra még csak rá sem nézhetek, pedig imádom őket. Régen állandóan rágóztam, s most is nagyon hiányzik a mentol íze a számban. De nem szegülhetek ellen a szüleimnek. Egy nap majd újra engedni fogják.

Mikor hazaértem, fáradtan rogytam le a nappaliban elhelyezett bőr kanapéra. Lábaimat kibújtattam barna bakancsomból és köröztem vele párat. Még ücsörögtem egy kis ideig, majd miután kellőképp kipihentem magam, lábbelimet elraktam az előszobai komódba, én magam pedig bebaktattam a konyhába egy kis narancsléért. Fogtam egy poharat, töltöttem bele a rostos üdítőből, és a táskámmal együtt a lépcső felé vettem az irányt. Az emeleten a harmadik ajtó zár el a külvilágtól depressziós napjaimon, s mellette (a 2. ajtó) a fürdőszoba található. A húgom szobája az első. Benyitottam hozzá, és láttam, hogy anya épp most altatja, ezért egy puszival be kellett érjem. Nagyon szeretem. Alig bírtam kivárni, amíg megszületik. Annyira szép baba. A szeme zöld, akárcsak anyáé, de viszont az a kevéske haja barna színben tündököl, amit aputól örökölt. Úti célom a saját szobám volt, ezért átballagtam, és nekiláttam leckéim megírásának, ugyanis mást is terveztem a délutánra. Eléggé belemerültem az algebrai példák megoldásába, amikor két kopogás zökkentett ki gondolatmenetemből.
-Szabad! - kiabáltam ki.
-Csendesebben kicsim. Saidy most aludt el, nem szeretném ha máris felkelne. - lépett be anya a szobámba.
-Szia Anya! Mi járatban? - mosolyodtam el, de még mindig a tanulásra koncentráltam.
-Tedd le a tollad, és figyelj rám egy picit kérlek. - gondterheltnek tűnt az arca, s ez megijesztett.

Prológus

Sziasztok! Ez az új blogom, ami egy lány életéről fog szólni. Nem árulok el semmi, mert a történetből(ha a prológusból nem is) mindent meg fogtok tudni. Egyébként előre is bocsánat az íráshibákért.
Puszi Lilla. xx

-Soha nem tűnődtem még azon, hogy hogyan fogok meghalni, de a jelen helyzetben nem is lesz már rá alkalmam. Itt vagyok a halál kapujában, s bármennyire is nevetséges, azt hiszem, egy mentolos rágógumi fogja kioltani életem. Egyre halványabb minden. Mondjuk eddig sem volt lehetőségem megfigyelni a körülöttem lévő dolgokat. Viszont egy mély férfi hangot hallok valahonnan. Nem ismerős.

 -Gyorsan! Még nem veszíthetjük el! Egy és kettő és három. Még egyszer...

A hang egyre tompább és én csak annyit érzek, hogy zuhanok. Hogy hova? Azt hiszem a feneketlen mélybe. A halál nem is olyan borzalmas. Egyáltalán nem fáj, csak fárasztó, amikor várakoznod kell. Egyre fáradtabb vagyok. Mindenhez. Az élethez is. Azt hiszem itt az ideje, hogy meghaljak. Még egyszer, utoljára végigpörgettem magam előtt az életem, és rájöttem, hogy majdhogynem értéktelen voltam. Mindig a tegnapnak éltem. Én ugyan azt hittem, hogy az nem baj, ha őrzöm az emlékeim, de most úgy gondolom, hogy túlzásba vittem. Ha lenne még egy esélyem, mindent másképp csinálnék. Félek a haláltól. Attól, hogy soha többé nem látom már viszont a szeretteimet. Hiányoznak! Hiányzik a családom. A kishúgom még csak pár hónapos. Remélem, az orvosok segítenek rajtam! Látni szeretném még anyát. Azt a hófehér arcát, zöld szemét s szőke haját. Látnom kell! Még nem veszíthetek. Még nem.. Még élni akarok!

-Pár hónappal később-

-Boldog szülinapot Hope! Boldog szülinapot!-ekkor nagy tapsvihar tört ki, és azt hiszem, egy kicsit elpirultam. Anya egy nagy csokitortát tartott kezeiben, amin 16 szál gyertya égett. A viasz kezdett megolvadni, s lassan csöpögött le a gyertyát tartó műanyag kis tálra. A rokonaink majdnem mind itt voltak. Engem ünnepelt mindenki. Apa anya mellett állt, kezében a kis Saidyvel, aki 3 hónapja született meg. Nagyon vártam már, hogy legyen egy húgom. Lehetett volna kicsit korábban is, de hát már mindegy. Apuék mellett álltak apu szülei, anyu másik oldalán pedig az ő szülei. Szerencsésnek mondhatom magam, ugyanis közeli rokonaim mind élnek, így Halottak Napján, nekünk nem kell búslakodni, csak az idősebb, régen eltávozottak miatt. Itt voltak még John bácsiék(apa öccse) is, és mint mindig, most is csak magukról tudtak beszélni, hogy nekik mennyire fellendült az üzlet, és hogy következő nyáron elutaznak Európába, blablabla. A fiúk, Travis viszont halálra unta magát. 8 éves, és nem volt kivel játszania, mivel Holy-ék(anya nővére) nem hozták az ikreket, mert úszótáborban voltak. A családi összejövetel jól sikerült. Mindenki jól érezte magát, főleg Johnék, akik kedvükre henceghettek.

 16 éves lettem! Megéltem a születésnapomat. Két hónapja, a kórházban, a műtőasztalon fekve gondolni sem mertem volna, de mégis itt vagyok, s a többiek is miattam voltak itt.

 Hope Morgan vagyok, immáron 16 éves (:)) lány.