'Part 4

Sziasztok!:)  Meghoztam a 4. fejezetet is. A háttér már megint más, és fogalmam sincs, hogy miért. Igazából nem vagyok egy bloggerzseni, így remélem, hogy elnézitek, hogy mindig más a szöveg háttérszíne. Sajnálom, hogy ilyen sokat kellett várni, de alig van időm. Kérlek szépen titeket, hogy ha tetszik, akkor írjatok megjegyzés, mert így olyan, mintha magamnak írnám:'(  Iratkozzatok fel a blogra, ha rendszeresen olvassátok...Nagyon jól esne. Sietek a következő résszel (már ha érdekel titeket). :)))

Köszi puszi, Lilla. xx

Ma a suliban elmondtam Jessienek, hogy mi történt, és hát nem fogadta túl jól. Sírni kezdett, és hisztérikusan kiabált, hogy "Nem hagyhatsz itt, nem és nem!!". Be kellett húznom a mosdóba, mert az egész iskola minket bámult, és utálom, hogyha bámulnak. Miután már nem dühöngött, csak a könnye folyt, visszamentünk órára, és a tanár elég mérges pillantásokkal ajándékozott meg, de ahogy meglátta Jess szétbőgött fejét, visszaküldött minket, hogy nyugtassam le, és ne zavarjuk az órát érzékenységünkkel. Remek! Az egész napunkat a WC-ben töltöttük. Szép kis utolsó nap. Apropó utolsó nap! Ma voltam ennek az iskolának utoljára kezdő kis diákja. Anyuék elvileg elintézték a papírokat, és már át is írattak az ír iskolába. Hajajj! Kicsöngettek a 7. óráról és a tanulók egy emberként özönlöttek ki a kapunk, ujjongva, hogy végre hétvége. Kilencedikesek vagyunk, így nem jártam ide túl sokat, de éppen elég volt ez a 3 hónap, hogy a szívemhez nőjön. A nagy tornaterem, ahol a tizedikesek(Rayen-ék) focimeccseit néztük, és szurkoltunk nekik; az ebédlő, ahol szüneteinek legtöbb idejét töltöttük, és aminek egész terét bejárta a menza illata, amit annyira, de annyira nem szerettünk, mégis mindig ott lógtunk; az udvar, aminek zöld gyepe gondozott, mindig vizes; a folyosók; a tantermek; a szekrénysorok...Mind mind hiányozni fognak. Megálltunk az épülettel szembe, és hagytuk, hogy a legtöbben káromkodva, lökdösődve próbáljanak kikerülni minket, kisebb-nagyobb sikerrel. Azért mi sem hagytuk magunkat. Néhány csípős megjegyzés, és máris jobban éreztük magunkat. De ez sem enyhítette fájdalmam. Akkor csak az az egy dolog számított, hogy vége. Vége mindennek. Kézen fogva álltunk, szorosan egymás mellett, s bámultuk a vidám társaságokat, akik a hétvégét tervezgetve hagyták maguk mögött a gimit.

-Sziasztok lányok!-köszönt mosolyogva egy tizedikes lány, azt hiszem Amy, akinek a haja leért a háta közepéig.

-Szia.-intett vissza barátnőm, nem túl vidáman, de azért nem volt bunkó.

Egy könnycsepp gördült végig az arcomon, miután az utolsó diákok is elhagyták a suli területét. Aztán azt az egyet követte még egy, meg még egy. Meg még kitudja mennyi, s arra lettem figyelmes, hogy Jess szorosan karjaiba zár, és úgy ölel. Arra sem volt erőm, hogy felemeljem karjaimat, ezzel viszonozva örömét. Túl nehéznek éreztem minden porcikámat, testrészemet. Egy jó ideig úgy álltunk, de egyszerre eleredt az eső. Nagyot dörgött az ég, aminek következtében összerezzentem. Beborult.

-De jó. Még ez is!-morogtam.

-Gyere Hope, menjünk.-indult meg a kapu irányába. Visszanéztem utoljára. Fájdalom ült szívemen, de nem a tanulás miatt. Hanem az épület miatt, aminek falai közt szerettem volna mindig is tanulni, mert ide elég nehéz a bekerülés. Mindenki okosnak tudhatja magát, de nem a stréber fajták. És amikor eljön az én lehetőségem, akkor nem élhetek vele. "Hülye Írország!"-ekkor csak ez járt fejemben.

Jess az esernyővel küszködött, míg végre sikerült kinyitnia, ezzel elkerülve megázásunkat. A hazavezető út néma csendben telt, csak az esőcseppek halk kopogását lehetett hallani, amint az ernyő tetejére érnek. A járda csurom vizes volt, egy-egy száraz folt azonban ékeskedett rajta, ahol esetleg fák lombjainak takarásában voltak. A csend, mely körülvett minket, nem kínos volt. Inkább amolyan utolsó hazasétálás csendje. Igen, utolsó séta, mivel szüleim előrébb hozták az utazást, így holnap este már a repülőn alszom. Nem volt mit tenni, nem szólhattam bele. Az ő döntésük, és nem akartam, hogy egy fellázadt kamasz is nehezítsek dolgukat. Azért döntöttek így, hogy ki tudjuk pihenni magunkat Vasárnap, és Hétfőn újult erővel  vessük bele magunkat gyökeresen megváltozott életünkbe, és új embereket ismerjünk meg, új barátságokat kössünk. 3 nap, és már más iskola padját fogom firkálgatni unalmasan, lassan telő órákon, egy viszonylag összeszokott társaságba, ahonnan én fogok csak kilógni. Az új, szőke kis amerikai, aki bizonyára apuci pénzén él, és nyilván mindent megkap. Ezt ránézésből elég jól meg lehet állapítani szőke hajam miatt, de ez nem igaz! Aki ismer, tudja, hogy nem ilyen vagyok. Amerikai vagyok igaz, de miért gondolják az emberek, hogy ezért más vagyok? Sajnos az emberek, főleg a fiatalok külső alapján ítélnek, és ezeknek a támadásoknak most én leszek az elszenvedője.

-Vacsora!-kiáltott fel anya az emeletre.

-Várj, még ezt is elteszem gyorsan.-mondtam sietve. Jessie átjött hozzánk, hogy segítsen összepakolni, mivel még semmit nem haladtam. Mind a 4 bőröndömet előszedtük anyuék gardróbjából, és nekifogtunk a pakolásnak. 3 bőrönd teljesen megtelt a ruháimmal, és épphogy össze tudtuk cipzározni. Mindent belepakoltunk, csak a pizsamámat nem, meg a másnapi, előre kikészített ruháimat. A többi kis kacatot terveztük a másikba. Mialatt csomagoltunk, zenéket hallgattunk, amik elölték a maradék jókedvünket is, így egy százas zsepi kíséretében töltöttük meg bőröndjeimet. Nem lehetett túl szép látvány, de egyik felnőtt sem zavart meg minket.

-Menjünk már, éhen halok.-nyavalygott könnyes szemekkel barátnőm.
-Jól van.
Lebaktattunk Jessievel az étkezőbe, kisírt szemekkel, kézen fogva, és helyet foglaltunk egymás mellett. Vártuk, hogy az étel elénk kerüljön. Apa Saidyvel a kezében sétált be és amikor megpillantott minket, majdnem elejtette kis utasát.
-Luke!-sikoltott anya.-Vigyázz a gyerekre!-szólt rá apura, és kivette bizonytalan karjai közül a babát, s befektette a bébihordozóba, amit a mellette lévő székre tett.
-Hű lányok.-vakargatta fejét édesapám. Azt sem tudta mit mondjon.-Elég...öhm...furcsán néztek ki.-utalt zombifejünkre.
-Nektek is jó étvágyat!-mondtam hangosan, elkerülve az előbbi megjegyzést. Anya lesütötte szemeit, s mindenkinek szedett a rakott krumpliból. Csak az evőeszközök okozta kisebb csörgést lehetett hallani. Én végeztem elsőnek, aztán nemsokkal később Jess is befejezte a vacsorát. Indultunk volna fel a szobámba, hogy folytassuk a pakolászást, de eszembe jutott valami.
-A családtól mikor köszönünk el? Mert gondolom tudják, hogy holnap utazunk.
Anya sietve adott választ.
-Örülök, hogy rákérdeztél. Akkor ismertetném a holnapi programot.-mondta.-Reggel te a barátaidtól köszönsz el, Saidy mamáéknál lesz, mi pedig elintézünk még pár fontos dolgot. Utána felveszünk téged, és elmegyünk a nagyszülőkhöz, ahol ebéddel várnak majd minket. Mindenki ott lesz. Onnan fogunk majd kimenni a reptérre.
-Oké.-nyögtem ki értelmes válaszom.-Megyünk?-ébresztettem fel barátnőmet bambulásából.
-Aha.-s visszabattyogtunk hálómba.
Nagy volt a felfordulás, de nem nagyon érdekelt. Egyre jobban kezdett megijeszteni a helyzet, hogy holnap ilyenkor már az óceán fölött leszünk, magunk mögött hagyva mindent. Csak mi és a régi szép emlékek. Nem akarok az emlékeimből élni, de egy ideig nem lesz más választásom, hiába ígértem meg magamnak Ott, azon a napon.
Este 8-ra kész is lettünk, s egyrészt örültem, mert hamar végeztünk, de szomorúan néztem körül. Üres szoba. Nem a bútorokra értettem, hanem arra, hogy egy kép sem díszeleg már a falon, egy koncertjegy sem lóg a kitűzőtáblán. Eltűnt belőle a személyiségem, és készen áll távozásomra.
Jessie felhívta szüleit, hogy jöjjenek érte. Nem akart itt aludni, mert nehezebb lenne az elválás. Szerinte. Na mindegy. Jobban örültem volna, ha itt marad, de nem kényszeríthetem. Bámulhatom majd egyedül a plafont, ahonnan eltűntek posztereim is.
Miután hazavitték elmentem lefürdeni. Nagyon jól esett a forró vízben feküdni, ami tele van habbal. Igazi habfürdő volt. Narancsos-fahéjas tusfürdőt öntöttem bele, s élveztem, ahogyan a párával együtt szállt fel illata. A telefonomból kedvenc bandáim szólta, fokozva a hangulatot: Green Day, Nickelback, Ramones, Nirvana, Blink 182... Az osztályból senki meg nem mondta volna, hogy ilyen zenéket hallgatok, ugyanis ránézésre nem vagyok rocker, sem punk, sem semmi ilyesmi. Pedig jobban szeretem ezeket a zenéket, mint az elektromos, gépből szólókat. Mi a jó bennük, azt sosem fogom megérteni, de ízlések és pofonok. Mindenki mást kedvel.
A kikapcsoló fürdő után fogat mostam, és átirányítottam magam az ágyamhoz, hogy felvegyem előre kikészített pizsamámat. Úgy döntöttem, olvasok egy kicsit, úgyis olyan rég volt rá alkalmam. Pedig szeretek olvasni, de nem vagyok könyvmoly. Kezembe vettem hát Margaret Mitchell lenyűgöző irományát, s megbabonázva néztem borítóját az Elfújta a szél-nek. Kinyitottam az 53. fejezetnél, és belekezdtem. Imádom! Tetszik a stílusa, illetve Scarlett különleges, erős természete. Távol, de mégis közel áll hozzám határozottsága, s becsülöm, amiért azt meri tenni, amit ő akar, és nem foglalkozik az emberek véleményével, hiába bántó. Persze, ezt is a háború okozta szenvedéseknek köszönheti, ahogy azt is, hogy úri hölgyekhez méltó tulajdonságai a feledés homályába vesztek. Ami legjobban megfogott a könyveben, az Rhett és Scarlett kapcsolata, illetve a férfi jelleme.
Sokat haladtam a könyvvel, s a telefonom kijelzőjére pillantva tudtam meg, hogy 11 óra. Becsuktam hát az érzelmekkel túlfűtött olvasmányom, és letettem éjjeliszekrényemre. Felhúztam nyakamig a vastag, téli paplanomat. Hamar elnyomott az álom, mivel eléggé fáradt voltam.

-Apuci kicsi libuskája...-ekkor két fiú oldalról meglökött.
-Ne! Hagyjatok!-próbáltam kiáltani, de alig jött ki hang a torkomon.
-Ugyan, mi nem bántunk. Csak megmutatjuk, hogy ki parancsol. Nem szeretjük ám az újoncokat.
-De...én...nem tehetek róla.-kezdtem sírni.
-Sírhatsz is, és nagyon is tehetsz róla!-üvöltötte le a magasabb, beesett szemű a hajamat a fejemről. Megfogta két vállam, és hátralökött, aminek következtében elveszettem egyensúlyom, és a földre zuhantam. Épp egy kőnek ütközött a fejem, és vérezni kezdett.
-Kérlek ne!-nyüszögtem, mikor láttam, hogy többen közelednek felém. Egész testem félelemben remegett, a fejem pedig majd széthasadt a fájdalomtól. Arcukat nem láttam, de annyit mégis érzékeltem, hogy lesajnáló pillantásokkal sújtanak. Az egyik lány meglendítette bal lábát, s én csak egy erős ütést éreztem hasam környékén. Felszisszentem. Aztán a karomban is éreztem a fájdalmat, ahogy az izmomat éri a rúgás. Egyre több helyen kezdtek rugdosni.
-Ezt megérdemled te kis mocsok.-nevetett egy lány.  Ekkor az arcomba rúgtak, ami már akkora volt, hogy felsikoltottam.
-Áuuuuuuuuuu!
Izzadtan, zihálva ültem fel ágyamban. A fejemet kezdtem tapogatni, mert úgy emlékeztem, hogy vérzik. Kezemen nem találtam foltokat, ezért valamivel nyugodtabb voltam. Átmentem a fürdőbe, de még mindig remegett a kezem a félelemtől. Megnyitottam a csapot, és két kezembe folyattam a hideg vizet, majd egy határozott mozdulattal az arcomra öntöttem, hogy lehűtsem magam.
-Ez csak egy álom volt! Egy álom!-csitítottam magam, miközben az arcomat mostam. Rátámaszkodtam a pultra és felemeltem fejem. Egy zaklatott lány képe fogadott, kinek arcán pár eltévedt könnycsepp volt.
Betámolyogtam szobámba, és megnyomtam mobilom egyik gombját: hajnali kettő. Még lesz egy kis időm pihenni, ám féltem becsukni szemeim, nehogy megint rémálom gyötörjön. Úgy örültem volna, ha mellettem feküdt volna Jess. Ő biztosan meg tudna nyugtatni. Kikotortam táskámból fülhallgatómat, és bedugtam a csatlakozóba, majd elindítottam egy zeneszámot. Azt hiszem a Working Class Hero volt a Green Day-től. Csak hallgattam a zenét, de szemhéjaim egyre álmosabban csukódtak le.

'Part 3

Sziasztoook!:) Huuh meghoztam a 3. részt is. Ez már hosszabbra sikeredett, mint az előzők....:) Remélem, hogy tetszik. Amúgy bocsi, mert ismételten elcsesztem a hátteret, mert megint fehér, de más mint az előző. Fuu...Mostantól mindig ilyen lesz, és ha nem tetszik akkor is bocsi, de nem tudok mit csinálni.:'|  Írjatok komikat légyszii, és ha szeretitek a blogot akkor iratkozzatok fel!!:) 
Köszi puszi, Lilla.  xx



Ahogy kiléptem az utcára, megcsapott a hideg szél.
-Milyen jó, hogy vettem fel kabátot!-gondoltam magamban.-Már csak 7 percem van, hogy odaérjek.-az órámat néztem.Kicsit siettem, mert utálok késni. Szerintem az is hülyeség, hogy a nőknek elfogadott a késés. Na mindegy. Ahogy mentem az úton, körbe-körbetekintettem az ismerős környéken, s fájó szívvel néztem a házakat. Tekintetem fátyolos lett, s éreztem a könnycseppeket végigfolyni az arcomon. Még jobban siettem. Látni akartam Austint, habár pár órája váltunk el. Oda is érte a tölgyhöz, ami a mi négyesünk törzshelyévé vált. Mind a négyőnk más irányba lakik, s ez az a pont, ahol az útjaink találkoznak. Egy park közepén található. A hely gondozója azt mondta, hogy ez a legöregebb fa a környéken, és sok mindent átélt már. Háborúkat, viharokat. Az időjárás viszontagságait. Szerintem hasonlít a barátságunkhoz. Oké, kicsit furcsán hangzik, hogy épp egy fához hasonlítottam kapcsolatunkat, de ez az igazság. Miután elköltözünk, az után is ők lesznek a bátyáim és a Jessie a nővérem. Én számítok a legkisebbnek a "csapatban". Egyrészt a magasságom miatt, másrészt én vagyok a legfiatalabb is. Amint ezeken gondolkodtam, egy kezet láttam arcom előtt, ahogy fel-le mozog.
-Azta Hope! Megdöntötted Jess bambulási idejét. Ki lesz rád akadva.-mondta vidáman Aus.-Azt hittem, már soha nem veszel észre.-azzal megkapaszkodott a tölgy alsó ágába, s egy gyors mozdulattal fenn termett az említett ágon és onnan figyelt.
-Ne haragudj, csak elgondolkodtam.-s felé nyújtottam kezemet, utalva arra, hogy segítsen felmászni. Ő megfogta a csuklóm, és amíg én a lábammal másztam a fa oldalán, ő húzott felfelé. Úgy éreztem magam, mint Pókember. Megjegyzem, neki könnyebben ment a feljutás.
-Az utóbbi időben sokszor megesett veled, hogy elbambulsz.
-Tudom Austin, tudom. És sajnálom. Tényleg. Csak hát mindig olyan furcsa érzésem volt. Mintha valami rossz dolog lenne a nyomomban.
-És ez a rossz ma utol is ért, nemde?-kérdezte szomorúan.
-Hát, azt hiszem.-és már megint legördült az arcomon egy pár könnycsepp. Eléggé érzékeny vagyok. Sokszor a jelentéktelen dolgokon is kiakadok. Austin felém fordult, és letörölte arcomról a kósza cseppeket, mert szerinte nincs keresni valójuk a pofimon. Ezen mosolyognom kellett s hirtelen felindulásból megöleltem, aminek eredménye képpen leestünk az ágról. Megint az a zuhanásérzet. Előtörtek emlékeim, de úgy véltem, elég rossz időben, ezért kiűztem fejemből az odatévedt gondolatokat. Mikor kinyitottam szemeimet, a focicsapat kapitányán találtam magam és végiggondoltam az elmúlt perc eseményeit és hangos nevetésben törtem ki. Nem tudom, mit találtam annyira viccesnek, mert ha jobban átgondoljuk, akkor nem túl jó móka, hogy leesünk a fáról.De ez őszinte kacagás volt. Austin is nekikezdett, de ő elvileg azon nevetett, hogy én hogy tudok nevetni ezen + a nevetésemen. Hosszú ideig tartott jókedvünk, ami röhögéssé fajult. Miután lecsillapodtunk, "bátyám" megkért, hogy meséljem el találkozásunk valódi okát. Remek! Őszintén szólva nem örültem neki, hogy felhozza a témát, ezzel elrontva a hangulatot, de tudtam, hogy beszélnem kell róla, elvégre tényleg ezért hívtam ki. Töviről-hegyire, szóról-szóra, betűről-betűre elmondtam neki mindazt, amit anyától hallottam. Elérzékenyültem. Megint.
-Semmi baj húgi. Dőlj csak ide!-a fejemet a vállára hajtottam, miközben ő a hajamat simogatta.
-De nekem annyira fogtok hiányozni!-ekkor viszont sírni kezdtem. Igen, egy 16 éves lány is sírhat! De ki ne kezdett volna, amikor arról van szó, hogy egy idegen kontinensre kell költöznie, maga mögött hagyva eddigi életét.
-Nekünk is fogsz nagyon Hope! Azt hiszem, páratlanul maradunk, és nekem nem lesz párom.-mondta ki. Ez mit jelentsen?
-Tessék?-emeltem fel fejem, s érdekes arcot vághattam, mivel elnevette magát.
-Jaj, nehogy félreérts. Csak tudod, Rayennek ott van Jess, s nekem  meg te voltál-ennél a két szónál nyuszifüleket mutatott ujjaival-és mindig úgy éreztem, hogy hozzám közelebb állsz, mint Raynehez, s most én egyedül maradok.-megint nyuszifülek, de most puszit is kaptam homlokomra.
-De hisz ő a legjobb barátod.-nem teljesen értettem meg amit mondott.
-Igen, de neki nagyon fontos Jessie. Ha jól tudom, most is moziba mentek-Akkor azért nem vette fel a telefont-pedig úgy volt, hogy PS délutánt tartunk, és pontozzuk a gimis csajokat.-szemöldökhúzogatás.
-Idióták!-löktem meg a vállát, jóindulatból. Mire hirtelen beszorította a fejemet a hóna alá, és elkezdett kokizni.
-Te Austin, mikor fürödtél utoljára?-kérdeztem fintorogva-Nincs túl jó szagod!
-Ha-ha szöszi. Ez az új Axe-hatás.-kacsintott rám.
-Akkor ilyet se használj többet.-ajánlottam kedvesen, de persze egy percig sem gondoltam komolyan. Nem volt büdi, csak szórakoztam vele.
-Pedig mindenki ilyet használ.-tettette a sértődöttet, és elég komoly arcot vágott.
-Ne legyél már ilyen Mr. Gray! Csak ugratlak.-végre kiszabadultam szorításából. Lelapogattam összekócolt hajamat, s felálltam, mert kezdtem fázni.
-Csak nem fázol?-kérdezte.
-De. Amúgy is indulnom kéne. Megyünk?
-Felőlem. Hazakísérjelek?-olyan aranyos, de nem várhatom el, hogy kitérőt tegyen miattam.
-Most inkább egyedül mennék, ha nem gond.-nem akartam visszautasítónak tűnni, de kapóra jött az egyedüllét a családi vacsora előtt.
-Persze, hogy nem. Akkor szia.-megölelt. Eltöprengtem, hogy milyen fájdalmas lesz a búcsú, de magamban ezt gondoltam: "Majd máskor gondolok erre, nem most, nem most..."
A hazavezető út gyorsabban telt, de be kell valljam eléggé féltem a sötétben, ezért megszaporáztam lépéseimet. Olyan volt, mintha követnének. 5 perc alatt otthon voltam, és emiatt nem volt időm gondolkodni, de mai nap, ez már a második rekordom (az első a bambulás a parkban). Épp beestem a vacsora kezdetére, és gyors kézmosás után már asztalhoz is ültem. Anya bekiabált a nappaliban tévéző családfőnek, aztán felment az emeletre húgiért is, elvégre családi vacsora. Gondterhelt csend ült az egész házban. Csak Saidy gügyögését lehetett hallani, amint a babahordóban szórakoztatja magát. A 3 hónapos babák tudnak már gügyögni? Hát ő tud. Mondtam már, hogy milyen aranyos? Életem egyik értelme!
-Nos...-köszörülte meg torkát apa. Tudtam mi fog következni, de titkon reméltem, hogy nem esik róla szó.-Úgy tudom Hope, Margaret elmondta neked a lényeget a költözéssel kapcsolatban.-bólintottam-És mit gondolsz?-kérdezte kíváncsian.
-Nem sokat.-nem akartam arról beszélni, hogy mennyire fáj, hogy itt kell hagynom a barátaimat, az életemet, azt a 16 évet, mert tudtam, nekik sem könnyű. Szinte nehezebb 32 évet, két családot, minden emléket elhagyni egy kényszerített dolog miatt. Vagy kirúgják apát, és munkanélküli lesz, vagy elköltözünk, és magasabb fizetést kap.
-De mégis! Mondj már valamit.-kérlelt ezúttal anya.
-Tudjátok, nagyon nehéz bármit is mondani, de úgy gondolom...-nekik is elmondtam gondolataimat, s figyelmesen végighallgattak. Azt hiszem, büszkék voltak rám. Már-már tapsoltak is, s anya meghatottan nézett rám, gondolván, milyen érett lánya van. Apu csak bólogatott, s a végén fél vállamat átölelte, és büszkén jelenette ki, hogy: "Ez az én okos nagylányom!" Szerintem túlzásba vitték, de mindegy. 
-Köszönöm a vacsorát.-anya főzi a legjobb ételeket.
-Egészségedre kicsim.
Miután mindenki befejezte az étkezést, anya átvonult a nappaliba, hogy megetesse a legfiatalabb családtagot, apa pedig elment a fürdőbe tisztálkodni, én meg örömet akartam szerezni szüleimnek, ezért leszedtem az asztalt, és bepakoltam a mosogatógépbe, majd egy tablettát tettem bele, és beindítottam.
-Köszönöm drágám!-hallatszott a hálálkodás.
-Igazán megérdemelted.-jelentettem ki, azzal felvonultam a fürdőbe, hogy lezuhanyozzak.
Beálltam a zuhanykabinba és elfordítottam a csapot a piros pötty irányába. A rózsából kiömlő forró víz gyorsan zúdult csupasz testemre, és most jöttem csak rá, hogy milyen hideg van. Rettentően jól esett a meleg, amit a forró víz párája okozott. Lecsapódott a kabin oldalára, s lehetett rá rajzolni is. Kihasználva az alkalmat, kiéltem művészi vágyaimat és létrehoztam egy mosolygós fejet. Többre nem futotta. Felkaptam kókuszos-kakaóvajas tusfürdőmet, s behabosítottam bőrőm majdnem minden porcikáját, de gyorsan le is mostam, nehogy kiszárítson. Amint kihúztam a tusoló ajtaját a trópusi helyekre illő légtömeg szabad utat kapott. Újból fáztam, de belebújtam jó vastag köntösömbe és mamuszomba, s el  is tűntek az ilyesfajta gondjaim. Fogat mostam majd belenéztem a tükörbe és egy viszonylag normálisnak tűnő lány nézett vissza rám. Nem mondanám szépnek magam. A hajamat és a szemeimet szeretem csak. A hosszú, szőke loboncomat most egész könnyen ki tudtam fésülni. Kiléptem a fürdőből és húgom szobája felé léptem. Boldogan tapasztaltam, hogy egyedül van, és még nem alszik. Tudok vele tölteni egy kis időt, így hát köntösben és mamuszban becsoszogtam a rózsaszín, pillangós falmatricával díszített szobába, és leültem a kiságy mellé elhelyezett fotelba.
-Szia tündér!-mosolyogtam rá, mire visszamosolygott. Azt hiszem.-Mi újság? Mit szólsz az új hírekhez?-kérdeztem, miközben egy plüss kígyóval vacakoltam.-Tudod, nagyon nehéz lesz itt hagyni mindazt, ami eddig körülvett és félek az új környezettől. Nagyon félek. Vajon befogadnak majd a többiek? Mit fognak gondolni rólam?-megannyi kérdést tettem fel, s nagyon jól esett, hogy van egy olyan személy az életemben, aki velem marad, bármi történjék is, és meghallgat. Mikor kellőképp kipanaszoltam magam, visszahelyeztem a hiányzó állatkát a sorba, megpuszilgattam egyetlen hugicámat és kimentem a szobából. Megálltam a lépcső tetején és lekiáltottam szüleimnek:
-Jó éjszakát!!
Befáradtam ezúttal saját szobámba és kikaptam a szekrényemből a pizsamámat, majd magamra húztam. A nadrág szárát betűrtem a legvastagabb zoknimba. Egész kicsi korom óta csinálom ezt, egyrészt azért, hogy ne fázzak, másrészt pedig, mert félek, hogy valami megharapja a lábam.
A köntösömet felakasztottam a szekrényem oldalára felfúrt fogasra. Rápillantottam az éjjeli szekrényemen elhelyezett digitális ébresztőórára, és örömmel nyugtáztam, hogy még csak háromnegyed 9. Fáradtan dőltem be puha ágyacskámba s a plafont bámultam, ami tele volt poszterekkel, de nem láttam őket a majdnem teljes sötétség miatt. Két fényforrás volt: az ablakon, illetve függönyön átszűrődő csillagok fénye, ami igen gyér volt, plusz az ágyam támláján körbevezetett kis égősor, de az sem adott túl nagy fényt. A plafon vizslatása közben éreztem, hogy szemhéjam akarva-akaratlanul csukódik le, s elmerültem álmaim világában.

'Part 2

Sziasztook! Kicsit sok idő elteltével, de meghoztam a 2. fejezetet.:) Bocsi, mert kicsit (nagyon) rövid lett, de a többi rész hosszabbra fog sikeredni, ígérem!:) Amúgy meg nagyon sajnálom, de a háttérrel nem tudok mit kezdeni, és fogalmam sincs, hogy ennél a bejegyzésnél miért fehér...Próbáltam korrigálni a hibát, de nem sikerült.#sorry Írjatok komit légyszi, hogy tudjam, mit kell változtatni, mi az ami nem tetszik!!:)
Köszi puszi, Lilla. xx

-Minden oké?-kérdeztem furcsán.
-Az a helyzet Hope...én,én nem is tudom hogy mondjam el!-dadogott anyu.
Vajon mi lehet a baj??
-Jajj anyu! Bökd már ki!
-Apádat áthelyezték.-félve pillantott rám.
-Ennyi?-kérdeztem. Nagy ügy. Majd korábban felkel , hogy átérjen a másik városba.
-Hát nem egészen..
-Akkor?-na jó , mi lehet még?
-írországba!-mondta ki.
Azt hiszem lefagytam. HOGY MI?? A szám is tátva maradt. Nem tudtam , hogy örüljek , vagy sem , de egy biztos!
Ehhez nem elég az , ha egy picit korábban felkel , hogy beérjen dolgozni.El sem hiszem. Pókerarccal bámultam
anyára , aki várta a reakciómat.
-Kicsim , mondanál valamit?
-Hát. Nem találok szavakat! Miért? És mikor? Miért pont oda? Miért pont őt?
- A legtöbb kérdésre mi sem tudjuk a választ. Azért őt , mert ő bizonyult a legjobbnak az ír cég vezetéséhez , ugyanis előléptetik. Amit még tudunk , az az , hogy Írországban meghalt a főnök és mivel a dallasi céghez
tartozik , innen küldenek igazgatót.
-Uhh... Ennyi jött ki a számon. -És mikor indulunk? - a fontos kérdés.
-Attól tartok , a jövő héten valamikor . Anya szomorúnak tűnik. biztos nem szívesen hagyja itt a családját.
Apának is nehéz. De nekem is! A barátaim! Jessie! Mi lesz velem?! A búcsúzkodást utálom!
-Figyelj anya? Kimennél? Befejezem a leckém , aztán felhívom a többieket.
-Persze Hope. Írd csak a házikat. Majd még beszélünk róla! - egy puszit nyomott a homlokomra , és kiment.
Te jó ég ! Írország! Szívesen megyek , de akkor is. A barátaim. Ezerféle gondolat cikázott a fejemben , de úgy véltem , első a tanulás. Így hát nekiláttam kiszámolni azt a "pár" matek egyenletet , amit a drága matektanár ,
Mr.Roven adott fel.

Pár óra elteltével , -amikor a fejem dugig tele volt évszámokkal , Shakespeare életrajzával és műveivel , illetve
a matek feladatokkal- eldobtam a tollam , és úgy döntöttem , elég volt! Holnap péntek. Utána hétvége , és végül JÖVŐHÉT. Azt hiszem , felhívom Jesst. Előkotortam a mobilomat a könyvkupac aljáról , aztán megnyomtam a 3-as gombot. Ez a barátnőm gyorshívója. Mondanom sem kell , ki az első kettő.:) Csak csörgött és csörgött , de választ nem
kaptam. Egy idő után a hangpostára kapcsoltak. - A fenébe Jess , minek van telefonod? - csapkodtam idegesen.
- Sebaj. Megpróbálom Austint.
Ezúttal a 4-es gombot nyomtam meg.
-Hope!-szólt bele Austin -mi újság? Máris hiányzom? - lehetett hallani a hangján , hogy mosolyog. Úgy szeretem!
(mint barát!!)
-Hülye!-röhögtem. -Baj van!-tértem át a hívásom okára.
-Csak nem elfogyott az alapozód? - tréfált. Ez nem volt poénos!
- Ha-ha. Nagyon vicces vagy. Most komolyan! jövőhéten Írországba költözünk!-mondtam ki gyorsan. Milyen furcsán
hangzik.
-Ez sem volt jó poén húgi!-gyakran így hív.
-De nem volt vicc Gray!
-Komolyan? Hogyhogy? 10 perc múlva a tölgynél , oké? - azt hiszem , megijedt.
-Rendben , szia!!
Felkaptam a barna táskám , és lebattyogtam a lépcsőn.
-Hova-hova kisasszony? - kérdezte meglepetten anya , miközben a vacsorát készítette. Lasagne. Hmmm...
-Austinnal megyünk sétálni. Nem baj?- reménykedtem , hogy nem ellenzi.
-Miért nem jön át? Szívesen látjuk vacsorára. Jut mindenkinek - ajánlotta fel mosolyogva. Kedveli a barátaimat.
Azt mondja , örül , hogy nem beképzelt csavargókkal vagyok egy társaságban. Hát annak én is örülök.
-Sétálni szeretnénk , amíg még lehet. - utaltam a hamarosan bekövetkező télre. November eleje van. Nincsenek még nagy mínuszok , de hűvös van azért.
-Rendben. Menj csak , de vacsorára itthon légy. 1 óra!
-Oké , na hello!
Felhúztam a bakancsomat, sál a nyakamba, a kabátom és a táskám, s már indultam is.

'Part 1

Sziasztok!:) Itt az első rész, ami remélem, hogy tetszik. Nem lett túl hosszú, és gondolkodtam rajta, hogy összevonom a második fejezettel, de végül nem. A fejezetek gyakoriságáról csak annyit, hogy nem ígérek semmit, mivel eléggé sokat kell tanulni, de megpróbálok sietni vele! Papírra írom a történetet, így még több időt vesz igénybe, amíg a gépbe is beviszem. Az ötlet igazából már megvan, csak le kéne írni, amihez meg időm nincs. Egyébként a füzetembe sokkal hosszabbnak tűnnek.
Puszi Lilla. xx



-Na Hope, mit gondolsz? - ekkor két kíváncsi szempárral találtam szembe magam.
-Bocsi srácok, elkalandoztam. Miről is van szó? - az utóbbi két napban ez már a hatodik alkalom, hogy nem figyelek oda a barátaimra. Nem és nem! Ez nem én vagyok. Csak olyan furcsa érzésem van. Na mindegy, most nem gondolok erre. Azzal egy mosolyt erőltettem magamra, és feléjük fordultam teljes testemmel.
-Tudod, mi csak a jövőheti meccsről kérdeztünk. Hogy szerinted ki fog nyerni?
-Milyen meccs? -  kérdeztem meglepetten. Megint nem figyeltem?!
-Hát a focimeccs, de álmodozó. - cinkosan rám kacsintott Rayen. Ha tudná, hogy min törtöm a fejem. Nem valami szép álom, ha az embernek rossz előérzete van. De most, hogy így mondja, mintha említették volna azt a meccset. Meg is van.
-Jaaa. A Houston Gimi elleni meccs. Hát, szerintem elég egyértelmű. - mosolyogtam rájuk.
 Ekkor mindketten oldalra billentették fejüket, és olyan értetlen arcot vágtak, hogy egy pillanatra elnevettem magam, mintha csak vicceltek volna.
-Még szép, hogy ti fogtok nyerni! - mondtam ki, most már egyértelműen. ,
-Na azért, szöszi. - erre Austin összeborzolta a hajam. Még egy ilyen, és nagy baj lesz-gondoltam magamban, és egy szúrós pillantást küldtem neki, mire ő elvigyorodott.
 Amit Austinról és Rayenről tudni kell, hogy gimis éveim első napjától kezdve a legjobb fiúbarátaim. Nagyon szeretem őket, mert mindig megmosolyogtatnak. Austin a focicsapat kapitánya, de Rayen is nagyon jól játszik.
-1. Ne hívj szöszinek! - kezdtem a felsorolást.- 2. Ha mégy egyszer összeborzolod a hajam, én megmondalak anyukámnak! - ennél a résznél kinyújtottam a nyelvem.- 3. Becsöngettek, úgyhogy futás! - választ sem várva berohantam az iskola épületébe, még mielőtt George igazgató meglát, hogy késtem. Nem szeretnék vitát. Messze a legszigorúbb tanár, és ha valakit késésen kap, 1 hét büntetést ró ki rá. Ezt inkább kihagyom.
A reggel alkotott kontyomból második szünetre semmi nem maradt. Ezért külön köszönetet mondhatok Austinnak, aki volt olyan kedves, és összeborzolt. Na meg aztán az a futás a terembe. Azt hiszem, az is közrejátszott. Elhívtam Jess-t (a legjobb barátnőmet) a mosdóba, hogy megigazítsam magam. Épp a fésűvel próbáltam kiszedni a nagy gubancot, amikor kivágódott az ajtó, és Alison és Prissy jöttek be. Éljen!
-Nicsak, kit látnak szemei Prissy. A mi drága Hopeunk úgy látszik még él. Nagy szerencse, nem igaz? - kérdezte gúnyosan. Alison az a lány, akit senki nem kedvel, mert rettentően beképzelt, pedig nincs mire. Prissy pedig... Hát igen, Prissyt ne is említsük. Ha ő egyszer megszólal, akkor addig beszél, amíg világ a világ. Jobb nem megvárni, míg ő is belekezd, ezért Jessie jobbnak látta, hogy ha távozunk, így se szó, se beszéd, kihúzott a mosdóból. Igen, gubancos hajjal. Azt sem tudtam, hogy takarjam a fejemet, amíg normálisan nem fog állni a hajam. Jess mintha nem is látta volna, mennyire rosszul nézek ki, megfogta a kezem, és elindult a földszintre, miközben engem vigasztalt.
-Ugyan Hope! Ne is foglalkozz velük. Majdnem mindenki aggódott érted, olyanok is, akikkel az előtt egy szót sem váltottunk. De tőlük ne várd el! - na jó, igaza volt. Minek nekem az ő együttérzésük?! - Na gyere, csinosítsunk ki, aztán meghívlak egy karamellás kávéra. - majd átkarolta vállamat, és bementünk a földszinti WC-be.
 Annyira szeretem Jessiet. Nincs az a helyzet, amit ne tudna megoldani. Mindig sikerül lelket öntenie belém, pedig mostanában eléggé sokszor vagyok padlón. Volt az a rágógumis dolog, ami majdnem az életembe került. A szüleim eléggé kiborultak, mert nagyon féltenek, s azóta még szigorúbbak. Megértem őket, hiszen a helyükben én is megijedtem volna, de nem történt semmi komolyabb (a műtétet leszámítva). A baleset óta például a rágóra még csak rá sem nézhetek, pedig imádom őket. Régen állandóan rágóztam, s most is nagyon hiányzik a mentol íze a számban. De nem szegülhetek ellen a szüleimnek. Egy nap majd újra engedni fogják.

Mikor hazaértem, fáradtan rogytam le a nappaliban elhelyezett bőr kanapéra. Lábaimat kibújtattam barna bakancsomból és köröztem vele párat. Még ücsörögtem egy kis ideig, majd miután kellőképp kipihentem magam, lábbelimet elraktam az előszobai komódba, én magam pedig bebaktattam a konyhába egy kis narancsléért. Fogtam egy poharat, töltöttem bele a rostos üdítőből, és a táskámmal együtt a lépcső felé vettem az irányt. Az emeleten a harmadik ajtó zár el a külvilágtól depressziós napjaimon, s mellette (a 2. ajtó) a fürdőszoba található. A húgom szobája az első. Benyitottam hozzá, és láttam, hogy anya épp most altatja, ezért egy puszival be kellett érjem. Nagyon szeretem. Alig bírtam kivárni, amíg megszületik. Annyira szép baba. A szeme zöld, akárcsak anyáé, de viszont az a kevéske haja barna színben tündököl, amit aputól örökölt. Úti célom a saját szobám volt, ezért átballagtam, és nekiláttam leckéim megírásának, ugyanis mást is terveztem a délutánra. Eléggé belemerültem az algebrai példák megoldásába, amikor két kopogás zökkentett ki gondolatmenetemből.
-Szabad! - kiabáltam ki.
-Csendesebben kicsim. Saidy most aludt el, nem szeretném ha máris felkelne. - lépett be anya a szobámba.
-Szia Anya! Mi járatban? - mosolyodtam el, de még mindig a tanulásra koncentráltam.
-Tedd le a tollad, és figyelj rám egy picit kérlek. - gondterheltnek tűnt az arca, s ez megijesztett.

Prológus

Sziasztok! Ez az új blogom, ami egy lány életéről fog szólni. Nem árulok el semmi, mert a történetből(ha a prológusból nem is) mindent meg fogtok tudni. Egyébként előre is bocsánat az íráshibákért.
Puszi Lilla. xx

-Soha nem tűnődtem még azon, hogy hogyan fogok meghalni, de a jelen helyzetben nem is lesz már rá alkalmam. Itt vagyok a halál kapujában, s bármennyire is nevetséges, azt hiszem, egy mentolos rágógumi fogja kioltani életem. Egyre halványabb minden. Mondjuk eddig sem volt lehetőségem megfigyelni a körülöttem lévő dolgokat. Viszont egy mély férfi hangot hallok valahonnan. Nem ismerős.

 -Gyorsan! Még nem veszíthetjük el! Egy és kettő és három. Még egyszer...

A hang egyre tompább és én csak annyit érzek, hogy zuhanok. Hogy hova? Azt hiszem a feneketlen mélybe. A halál nem is olyan borzalmas. Egyáltalán nem fáj, csak fárasztó, amikor várakoznod kell. Egyre fáradtabb vagyok. Mindenhez. Az élethez is. Azt hiszem itt az ideje, hogy meghaljak. Még egyszer, utoljára végigpörgettem magam előtt az életem, és rájöttem, hogy majdhogynem értéktelen voltam. Mindig a tegnapnak éltem. Én ugyan azt hittem, hogy az nem baj, ha őrzöm az emlékeim, de most úgy gondolom, hogy túlzásba vittem. Ha lenne még egy esélyem, mindent másképp csinálnék. Félek a haláltól. Attól, hogy soha többé nem látom már viszont a szeretteimet. Hiányoznak! Hiányzik a családom. A kishúgom még csak pár hónapos. Remélem, az orvosok segítenek rajtam! Látni szeretném még anyát. Azt a hófehér arcát, zöld szemét s szőke haját. Látnom kell! Még nem veszíthetek. Még nem.. Még élni akarok!

-Pár hónappal később-

-Boldog szülinapot Hope! Boldog szülinapot!-ekkor nagy tapsvihar tört ki, és azt hiszem, egy kicsit elpirultam. Anya egy nagy csokitortát tartott kezeiben, amin 16 szál gyertya égett. A viasz kezdett megolvadni, s lassan csöpögött le a gyertyát tartó műanyag kis tálra. A rokonaink majdnem mind itt voltak. Engem ünnepelt mindenki. Apa anya mellett állt, kezében a kis Saidyvel, aki 3 hónapja született meg. Nagyon vártam már, hogy legyen egy húgom. Lehetett volna kicsit korábban is, de hát már mindegy. Apuék mellett álltak apu szülei, anyu másik oldalán pedig az ő szülei. Szerencsésnek mondhatom magam, ugyanis közeli rokonaim mind élnek, így Halottak Napján, nekünk nem kell búslakodni, csak az idősebb, régen eltávozottak miatt. Itt voltak még John bácsiék(apa öccse) is, és mint mindig, most is csak magukról tudtak beszélni, hogy nekik mennyire fellendült az üzlet, és hogy következő nyáron elutaznak Európába, blablabla. A fiúk, Travis viszont halálra unta magát. 8 éves, és nem volt kivel játszania, mivel Holy-ék(anya nővére) nem hozták az ikreket, mert úszótáborban voltak. A családi összejövetel jól sikerült. Mindenki jól érezte magát, főleg Johnék, akik kedvükre henceghettek.

 16 éves lettem! Megéltem a születésnapomat. Két hónapja, a kórházban, a műtőasztalon fekve gondolni sem mertem volna, de mégis itt vagyok, s a többiek is miattam voltak itt.

 Hope Morgan vagyok, immáron 16 éves (:)) lány.