Sziasztook. Jézusom, nagyon nagyon nagyon sajnálom, hogy így lemaradtam. Komolyan, mentségemre szóljon, nagyon elfoglalt vagyok. Ez a félév elég nehéz...Felvételi, szóbeli, sok tanulás, a tanárok szigorúan fognak minket. Igazából nem akarok kifogásokat keresni, mert gondolom közületek sokan írtak még felvételit, és persze nem én vagyok az egyetlen, akinek sokat kellett/kell tanulnia. De a tanulás mellett nekem még ott van a sport is, és így ez a kettő teljesen elveszi a szabadidőmet. Borzasztóan érzem magamat, amiért így elhanyagoltam a blogot. Most is úgy tudtam ideszabadulni, hogy itthon vagyok, mivel beteg vagyok. Megragadom az alkalmat, és teszek fel új részt. Remélem nem haragszotok nagyon, és tetszeni fog. Írjatok kommentet ha tetszik, vagy iratkozzatok fel légyszíves!
Köszi puszi, Lilla. xx
Reggel madárcsicsergésre ébredtem, ami igazán meglepett ugyanis November 18. van. Fáradtan ültem fel ágyamban, de hiába. Az álmosság még bennem volt.
-6:18, arrgggg.-azzal visszadobtam magamat a párnáim közé. Tudtam, hogy ez az a nap. A nap, amikor valami véget ér, de helyette kezdődik egy másik élet. Talán jobb lesz, mint itt, bár ezt nehezen tudom elképzelni. Az életkörülményeink talán jobbak lesznek, de az is felesleges. Mindenünk megvan, nem kell nélkülöznünk. Nem vagyunk gazdagok, de nincs hiányunk semmiben. Ez a normális élet szerintem. Nekem teljesen megfelel. Őszintén szólva semmi kedvem nem volt búcsúzkodni. Az nem az én műfajom. Inkább eltűnök, csendben, úgy hogy senki nem veszi észre. De ez a nagy felhajtás csak rá tesz még egy lapáttal az amúgy is rossz kedvemre. Búcsúztató buli. Te jó ég. A szülinapokat ünnepeljük bulival....
Valaki kopogott fehér ajtómon, de nem volt erőm kiszólni, hogy szabad, így egy morgással elintéztem.
-Hmmmmm?-jeleztem udvariasan, hogy szabad.
-Kicsim, kész a reggeli. Ideje lenne összekészülni.-mondta anya kedves hangon. Hihetetlen, hogy még ilyenkor is ilyen nyugodt.
-Mennyi az idő?-kérdeztem, miközben nagyot nyújtóztam.
-7:20. Úgy beszéltem meg a többiekkel, hogy 9-re viszlek Jessékhez. Úgy látom mind a 4 bőrönd megtelt. Azokért majd John bácsi és apád visszajönnek, mert egyszerre nem férne be az autóba.
-Oké anya.-nem nagyon érdekelt, hogy kinek a csomagtartójában fognak utazni bőröndjeim.
-Na öltözz fel gyorsan, és gyere enni, mert megdermed a puding a palacsintádon.-ennél a két szónál felkaptam a fejemet. Puding? Palacsinta? Ott a helyem. Szemeimből kiment az álmosság, s azt vettem észre, hogy anya hangja már a konyhából szűrődik ki. Miközben az öltözködéssel babráltam, eszembe jutott az éjszaka, s kezem egy pillanatra megállt.
-Mi van, hogyha ez egy jel volt?-kezdtem magamban a gondolkodást.-Én nem akarom, hogy így bánjanak velem. Utálom, ha kiközösítenek. Jó, a nagy felhajtást sem szeretem, de jobb annál, ha az embernek nincsenek barátai. Emlékszem, oviban volt egy vörös hajú, szeplős kislány, Carol. Nagyon gonosz volt velem. Elvette a játékaimat, kicsúfolt a többiek előtt, és egyszer még a hajamat is meghúzta. Nem nagy dolog, de akkor, egy óvodásnak elég megrázó élmény volt. Nem akarok hasonlókat átélni. Megtörtnek éreztem magamat, kiközösítettenek. Most nem szeretném. Azt akarom, hogy ugyanúgy köszönjenek reggelente, ahogyan itt. Hogy ugyanúgy hívjanak engem is, ha programot szerveznek.
-Hopee, siess!-kiabált fel anya.
Gyorsan
felvettem a keresztes cicanadrágomat, meg egy kötött pulóvert, a hajamat meg egy gyors kontyba tettem. Azt az egy-két kósza könnycseppet letöröltem az arcomról, s tettem fel egy kis szempillaspirált, illetve valami alapozófélét, hogy eltakarjam kialvatlan arcom hibáit. Nem, nem túloztam el, nem kentem magamra 20 kg alapozót, csak épp annyit, hogy természetesnek tűnjön. Nem szeretem én sem a sok sminket, de a kevés az senkinek sem ártott még. Lépteket hallottam a lépcső felől. Ajajj, anya feljött értem? De legnagyobb meglepetésemre apa lépett be a szobába.
-Anyád eléggé ki van akadva, úgyhogy szerintem siess a készülődéssel.-mosolygott rám.
-Öhm, épp most akartam lemenni, már készen vagyok.
-Csinos vagy.-jegyezte meg.
-Köszi.-mondtam, és....megöleltem. Jó szorosan. Jól esett, hogy visszaölelt, ugyanis mostanság nem túl jó a kapcsolatunk. Nem tudom az okát, talán csak kevesebbet beszélgetünk, kevesebbet is találkoztunk. Egyre több volt a munkája, én meg nem akartam zavarni, amikor esténként fáradtan hazaért, és lustán szétterült a kanapén egy kis időre. Meghagytam neki azokat a szép perceket.
-Úgy hiányzol.-mondta ki.
-Hát..te is nekem, mostanában keveset beszéltünk.
-Tudom, és ne haragudj, de nagyon sok volt a munkám, esténként meg örültem, hogy van pár nyugodt percem.-épp erről beszéltem.
-Megértem.-simítottam el a dolgokat.
-Na, tényleg menjünk, különben anyád átváltozik sárkánnyá.-hát igen, a humora a régi.
-Már azt hittem, soha nem jöttök le.-mondta kissé hisztérikusan.
-Hé, anya nyugi. Itt vagyunk.
-Igen, csak segítettem Hopenak előkeresni a felsőjét, mert szegény volt olyan béna, és elcsomagolta.
-Hééé! Nem vagyok béna. De azért köszi a segítséget.-kacsintottam rá.
Anya örömmel figyelte, hogy milyen jól "elbeszélgettünk" és mosolyogva szólt ránk, hogy ideje lenne enni.
-Hát a kis tündér hol van?-kérdeztem kíváncsian, miközben egy nagy adag palacsintát öntöttem le pudinggal.
-A nagyiék elvitték, miközben te fenn voltál.-Te jó ég! Mikor kelhetett szegény baba?
-Áhh értem.
Miután befejeztük a reggelit, az utolsó dolgokat is elpakolásztuk, s szomorúan néztem végig az egykor otthonosan, ízlés szerint berendezett házon. Teljesen üres, semmi életjelet nem mutat, csak a bézs illetve kávébarna bútorok maradtak a helyükön. Minden más, a képek, melyek a polcokat díszítették, anya kis üvegfigurái, melyek az államok illetve a világ kölünféle helyeiről származtak, a díszek, a vázák, a könyvek, minden vastag papírba burkolózva várta az utazást, az új lakást, azt, hogy megint látótérbe helyezzék őket. A tányérok, evőeszközök, konyhai berendezések (a hűtőt, sütőt, mikrót, illetve az egyéb, nagy konyhai felszerelést kivéve) elfoglaltak egy teljes, nagy dobozt. Úgy döntöttek szüleim, hogy bedobozolnak mindent a kényelmesebb szállítás érdekében. Ha a reptéren rákérdeznek, hogy mik vannak a dobozokban én egyszerűen rávágnám, hogy az életünk. Szerintem kicsit őrültnek tartanának, de az már más dolog.
-Indulhatunk végre?-türelmetlenkedett anya.
-Egy pillanat.-kiabáltam le a lépcső tetejéről, négy bőrönddel az oldalamon.-Öhhm, segítenél apu?
-Persze.-vágtatott fel a lépcsőn.
Megfogta két legnehezebb csomagomat, s lecipelte a sajátjaik mellé. Hát, lesz egy kevés cipelnivalónk. Csak nekem 4 bőrönd, apunak 3, anyának is 3 és a húgomnak 2. Kétségtelen, nekem van a legtöbb cuccom. Az ágyneműket, fürdőszobai dolgokat, illetve az egyéb tárgyakat dobozokba rakták. 5 nagy kartondobozra kell majd figyelnünk. Fogalmam sincs, hogy hogyan fogunk boldogulni ezzel a sok cuccal.
Az előszobában alig volt egy kis hely, hogy kipréseljem magam, de több-kevesebb sikerrel sikerrel mégiscsak összejött a dolog. A kézi táskámat kellett csak fognom, a többit majd elintézik apáék.
Háromnegyed 9-kor útnak indultunk, s szomorúan terültem el az autó hátsó ülésén. Elhagyjuk Dallas e részét, s valószínű, hogy nem fogunk visszajönni egyhamar. Hiányozni fog az ismerős buszmegálló, a park, az üzletek, az éttermek, meg úgy alapjával véve az egész környék. Szerettem itt élni...
