'Part 1

Sziasztok!:) Itt az első rész, ami remélem, hogy tetszik. Nem lett túl hosszú, és gondolkodtam rajta, hogy összevonom a második fejezettel, de végül nem. A fejezetek gyakoriságáról csak annyit, hogy nem ígérek semmit, mivel eléggé sokat kell tanulni, de megpróbálok sietni vele! Papírra írom a történetet, így még több időt vesz igénybe, amíg a gépbe is beviszem. Az ötlet igazából már megvan, csak le kéne írni, amihez meg időm nincs. Egyébként a füzetembe sokkal hosszabbnak tűnnek.
Puszi Lilla. xx



-Na Hope, mit gondolsz? - ekkor két kíváncsi szempárral találtam szembe magam.
-Bocsi srácok, elkalandoztam. Miről is van szó? - az utóbbi két napban ez már a hatodik alkalom, hogy nem figyelek oda a barátaimra. Nem és nem! Ez nem én vagyok. Csak olyan furcsa érzésem van. Na mindegy, most nem gondolok erre. Azzal egy mosolyt erőltettem magamra, és feléjük fordultam teljes testemmel.
-Tudod, mi csak a jövőheti meccsről kérdeztünk. Hogy szerinted ki fog nyerni?
-Milyen meccs? -  kérdeztem meglepetten. Megint nem figyeltem?!
-Hát a focimeccs, de álmodozó. - cinkosan rám kacsintott Rayen. Ha tudná, hogy min törtöm a fejem. Nem valami szép álom, ha az embernek rossz előérzete van. De most, hogy így mondja, mintha említették volna azt a meccset. Meg is van.
-Jaaa. A Houston Gimi elleni meccs. Hát, szerintem elég egyértelmű. - mosolyogtam rájuk.
 Ekkor mindketten oldalra billentették fejüket, és olyan értetlen arcot vágtak, hogy egy pillanatra elnevettem magam, mintha csak vicceltek volna.
-Még szép, hogy ti fogtok nyerni! - mondtam ki, most már egyértelműen. ,
-Na azért, szöszi. - erre Austin összeborzolta a hajam. Még egy ilyen, és nagy baj lesz-gondoltam magamban, és egy szúrós pillantást küldtem neki, mire ő elvigyorodott.
 Amit Austinról és Rayenről tudni kell, hogy gimis éveim első napjától kezdve a legjobb fiúbarátaim. Nagyon szeretem őket, mert mindig megmosolyogtatnak. Austin a focicsapat kapitánya, de Rayen is nagyon jól játszik.
-1. Ne hívj szöszinek! - kezdtem a felsorolást.- 2. Ha mégy egyszer összeborzolod a hajam, én megmondalak anyukámnak! - ennél a résznél kinyújtottam a nyelvem.- 3. Becsöngettek, úgyhogy futás! - választ sem várva berohantam az iskola épületébe, még mielőtt George igazgató meglát, hogy késtem. Nem szeretnék vitát. Messze a legszigorúbb tanár, és ha valakit késésen kap, 1 hét büntetést ró ki rá. Ezt inkább kihagyom.
A reggel alkotott kontyomból második szünetre semmi nem maradt. Ezért külön köszönetet mondhatok Austinnak, aki volt olyan kedves, és összeborzolt. Na meg aztán az a futás a terembe. Azt hiszem, az is közrejátszott. Elhívtam Jess-t (a legjobb barátnőmet) a mosdóba, hogy megigazítsam magam. Épp a fésűvel próbáltam kiszedni a nagy gubancot, amikor kivágódott az ajtó, és Alison és Prissy jöttek be. Éljen!
-Nicsak, kit látnak szemei Prissy. A mi drága Hopeunk úgy látszik még él. Nagy szerencse, nem igaz? - kérdezte gúnyosan. Alison az a lány, akit senki nem kedvel, mert rettentően beképzelt, pedig nincs mire. Prissy pedig... Hát igen, Prissyt ne is említsük. Ha ő egyszer megszólal, akkor addig beszél, amíg világ a világ. Jobb nem megvárni, míg ő is belekezd, ezért Jessie jobbnak látta, hogy ha távozunk, így se szó, se beszéd, kihúzott a mosdóból. Igen, gubancos hajjal. Azt sem tudtam, hogy takarjam a fejemet, amíg normálisan nem fog állni a hajam. Jess mintha nem is látta volna, mennyire rosszul nézek ki, megfogta a kezem, és elindult a földszintre, miközben engem vigasztalt.
-Ugyan Hope! Ne is foglalkozz velük. Majdnem mindenki aggódott érted, olyanok is, akikkel az előtt egy szót sem váltottunk. De tőlük ne várd el! - na jó, igaza volt. Minek nekem az ő együttérzésük?! - Na gyere, csinosítsunk ki, aztán meghívlak egy karamellás kávéra. - majd átkarolta vállamat, és bementünk a földszinti WC-be.
 Annyira szeretem Jessiet. Nincs az a helyzet, amit ne tudna megoldani. Mindig sikerül lelket öntenie belém, pedig mostanában eléggé sokszor vagyok padlón. Volt az a rágógumis dolog, ami majdnem az életembe került. A szüleim eléggé kiborultak, mert nagyon féltenek, s azóta még szigorúbbak. Megértem őket, hiszen a helyükben én is megijedtem volna, de nem történt semmi komolyabb (a műtétet leszámítva). A baleset óta például a rágóra még csak rá sem nézhetek, pedig imádom őket. Régen állandóan rágóztam, s most is nagyon hiányzik a mentol íze a számban. De nem szegülhetek ellen a szüleimnek. Egy nap majd újra engedni fogják.

Mikor hazaértem, fáradtan rogytam le a nappaliban elhelyezett bőr kanapéra. Lábaimat kibújtattam barna bakancsomból és köröztem vele párat. Még ücsörögtem egy kis ideig, majd miután kellőképp kipihentem magam, lábbelimet elraktam az előszobai komódba, én magam pedig bebaktattam a konyhába egy kis narancsléért. Fogtam egy poharat, töltöttem bele a rostos üdítőből, és a táskámmal együtt a lépcső felé vettem az irányt. Az emeleten a harmadik ajtó zár el a külvilágtól depressziós napjaimon, s mellette (a 2. ajtó) a fürdőszoba található. A húgom szobája az első. Benyitottam hozzá, és láttam, hogy anya épp most altatja, ezért egy puszival be kellett érjem. Nagyon szeretem. Alig bírtam kivárni, amíg megszületik. Annyira szép baba. A szeme zöld, akárcsak anyáé, de viszont az a kevéske haja barna színben tündököl, amit aputól örökölt. Úti célom a saját szobám volt, ezért átballagtam, és nekiláttam leckéim megírásának, ugyanis mást is terveztem a délutánra. Eléggé belemerültem az algebrai példák megoldásába, amikor két kopogás zökkentett ki gondolatmenetemből.
-Szabad! - kiabáltam ki.
-Csendesebben kicsim. Saidy most aludt el, nem szeretném ha máris felkelne. - lépett be anya a szobámba.
-Szia Anya! Mi járatban? - mosolyodtam el, de még mindig a tanulásra koncentráltam.
-Tedd le a tollad, és figyelj rám egy picit kérlek. - gondterheltnek tűnt az arca, s ez megijesztett.